A lötty és egyebek

Ma mentem volna dokihoz teljes kivizsgálásra, és azért is, hogy megnézze a terheléses glükózteszt és a vérvétel eredményét, de felhívtak reggel, hogy a doktornő épp egy bébit segít a világra és ezért menjek inkább csütörtökön. A glükózteszt amúgy nem volt egy kellemes élmény. A körülmények nagyon jók voltak, csak én lettem rosszul a löttytől. Meg kicsit előtte is (nemevés) és utána is (vérvétel). Amikor itt a doki elküld egy vérvételre vagy komolyabb vizeletvizsgálatra, ad egy beutalót meg egy listát a városban található laboratóriumok címével. Rengeteg ilyen hely van, több tucat, nem is kellett időpontot kérnem, csak megjelentem. Egyelőre mindent fizetnünk kell (és aztán ezeket a pénzeket visszaigényelhetjük), úgyhogy az kis papírmunkával és pénzköltéssel jár, de szerencsére április 1-jétól már meglesz a full biztosítás. Reméljük Áronka nem szeretne április 1-je előtt kijönni, mert akkor sokáig ott kell maradnunk mosogatni a kórház konyháján, hogy ledolgozzunk azt a sokezer dollárt. Szóval megitattak velem egy kis üveg pisiszínű színű löttyöt, ami gyakorlatilag tömény cukor volt, narancs (?) ízesítéssel. Előtte 8-10 órán át nem volt szabad enni, csak vizet lehetett inni. Aztán leültettek, hogy várjak egy órát. Fél órán át el is voltam békésen a magazinok társaságában, de aztán éreztem, hogy nem kapok levegőt és ülve elájulok, miközben a karjaimon ilyen nagyon forró érzés söpört végig. Arra eszméltem, hogy a Gaby nevű nővérke néz, hogy mi a baj, aztán amikor mondtam, hogy mi a helyzet, bevitt egy szobába, hogy feküdjek le. Betakart, hozott vizet és elég gyakran rám is nézett. Persze nem lett bajom. A nőci nagyon kedves volt és gondoskodó. Egyszercsak megszólalt: "Szóval kisfiút vársz, de jó." Mondom igen, de honnan tudod? És így mosolygott sejtelmesen és motyogott valamit az old wives' tales-ről, amire szerintem nincs a magyarban pontos meghatározás.

Múlt héten találkoztam egy jóbarátom unokatesójával is, Amáliával, aki itt lakik Vancouverben. Vancouver Island-en, Victoriában jár jogi egyetemre, a szülei pedig itt laknak Vancouver szélén. Ők úgy 30 éve jöttek ki Kolozsvárról, ő pedig már itt született. A fórumon pedig írt egy másik lány, szintén erdélyi magyar, Evelyn. Vele pedig holnap találkozunk. Itt él már két éve, a barátjával jött ki, aki szintén ide jár egyetemre. Balerina és angoltanár, de mivel itthon nem nagyon akarják elfogadni az otthoni diplomáját, beiratkozott egy itteni képzésre. Kiderült, hogy ismeri Amáliát, egyszer-kétszer találkozott vele, amikor együtt néptáncoltak itt a Magyar házban.

Vasárnap elmentünk a kedvenc kis helyünkre, a Hamburger Mary's-be. Feltankoltuk magunkat jó sok zsíros kajával és waffellal (kellett az energia a babaholminéző-körútra, ami ránk várt). Ismét az agyontetovált, férfinak kinéző, sapekos, ámde nagyon kedves leszbikus pincérnőci szolgált ki minket, aki valamiért mindig szeretne minket sajttortával is megetetni az étkezés végeztével. Szóval az ebéd után vettünk pár ruhaneműt Áronkának, és ismét ellátogattunk a babakocsi-részlegre. Ez volt a harmadik alkalom. Az utóbbi két alkalommal körbe-körbe sétálgattunk tanácstalan arckifejezéssel, néha meg-megérintve egy-két babakocsit, mint valami állatkertben. Fogalmunk, hogy mit akarunk. Travel system legyen-e, ami jó nagy és van hozzá autós ülés is, vagy az első hónapokra egy klasszikus babakocsi, ami lecsatolható és a szobában is alhat benne, és aztán váltsunk valami sportosabb babakocsira? Eleinte szállítsam-e inkább hordozókendőben (bár Rom ezt valamiért nem tartja jó ötletnek, és mondjuk ismerve a hátam anatómiai sajátosságait, valószínűleg öt percig sem bírnám)? Na meg persze nem is újonnan akarjuk megvenni a cuccost, mert kuuuuva drága. Mondjuk Rom szeretné, ha az autósülés új lenne és azt hiszem, igaza van. Na szóval ilyen izgalmak történnek velünk mostanában. Közben meg ismét írogatok, de ezúttal be is küldöm őket pályázatokra, hátha.

Olvas egyáltalán valaki?

Filmes

Rákaptunk az esti filmnézésre. Ahogy azt már említettem, a kanadai-amerikai tv nem nagy szám, alig vannak jó filmek. Van 1-2 jó dokumentumsorozat (erről majd később írok), filmsorozat és show, de tényleg nem valami izgi a felhozatal, úgyhogy alternatív filmszerzési módszerekkel próbálkozunk :) Megnéztem újra a Süti, nem süti című Woody Allen filmet: 6-7 éve láttam az hiszem, és akkor nagyon tetszett, de most valahogy olyan laposnak tűnt. Aztán megnéztem a Júlia és Júliát is, ami egy kis főzős film. M. Streep az egyik főszereplő (igazából ezért néztem meg) és bár maga a sztori jó, és az egész olyan hangulatos, valahogy nagyon vontatottnak és hosszúnak tűnt nekem. Ami viszont fantasztikus, az a Napok romjai. 1993-as film, és rejtély, hogy eddig miért nem láttam. Anthony Hopkins és Emma Thompson a két főszereplő és a történet a II. világháború környékén jászódik, a film Kazuo Ishiguro regényéből készült. A párbeszédek külön élményt nyújtottak: jó kis angol kiejtés és olyan cikornyásan udvarias mondatok, hogy csak na. Még a csába is úgy küldik el egymást a szereplők, hogy közben minden szó simogatja az ember lelkét. Utána le is teszteltem a filmben leggyakrabban elhangzott, régies hangzású mondatokat a Romon, pl: "Thank you for my tea, this is MOST kind of you, Lord Broad." Megnéztem még a Király beszédét is, szintén fantörpikus film, csakúgy, mint a Fekete hattyú - ez utóbbi eléggé magával húzós.

Lakáskeresőben, étteremben

Egy kanadai magyar internetes fórumon megismerkedtem egy nővel, aki már több, mint harminc éve itt él a magyar férjével. A gyereke és az unokája már itt született. Nagyon segítőkész volt, ellátott mindenféle információval és elhívott egy találkozóra is szombatra egy kávézóba. Ott volt még egy barátnője, aki kb. negyven éve él itt, és később jött egy harmadik nőci is, ő is már itt van egy ideje, van saját masszázsstúdiója. Rom is csatlakozott a végén. Nagyon jófejek voltak, sok dologról meséltek, mit hol érdemes venni/csinálni, milyen magyar helyek vannak stb.

Lakást az interneten is nézegetünk, bár azt mondták, hogy azzal nagyon kell vigyázni, mert van pár olyan emberke, aki kamuból meghirdet egy lakást, ami bár a hely létezik és meg is lehet nézni, de valójában nem kiadó és legtöbbször nem is az illető lakása. Nyájasak, kedvesek, legnyúlják a foglalót és eltűnnek vele, aztán meg nem lehet őket megtalálni. Azt mondták, az a legtutibb, ha elkezdünk sétálni az utcán és amikor látunk az épületek előtt hivatalos kiírást, hogy kiadó lakások vannak az adott helyen, akkor írjuk fel a számot/honlapcímet és próbálkozzunk ezeken keresztül. Majdnem az összes toronyház aljában van egy tábla: olyan, mint a templomban az énekestábla, hogy így cserélgetik benne a kártyákat, hogy hányszobás lakásuk van kiadó, vagy van-e egyáltalán valami, ami bérelhető. Ezt bérbeadók intézik, akik felelősek a toronyház körüli tennivalókért is, gyakran a ház aljában van az irodájuk is, ahol lehet érdeklődni. Szóval itt a környéken szétnéztünk, felírtunk pár számot, vasárnap pedig ugyanezt tettük a Kitsilano nevű negyedben. Már egyszer jártunk arra autóval, nagyon jó környék: van tengerpartja, sok kis boltocska, kézműves üzletek, éttermek. Kicsit bohém hangulata van az egésznek, mind a kettőnknek nagyon bejött. Legyalogoltunk vagy 10 km-t, ami az én állapotomban nagyon dicséretes. Ezért a teljesítményért meg is jutalmaztuk magunkat egy-egy hamburgerrel az egyik kis étteremben. Én krémsajtos-gombásat ettem, mindenféle zöldséggel, nagyon finom volt. Nem tudom, írtam-e már, de rengeteg az étterem Vancouverben. Nem drágák és nagyon jó a minőség és a kiszolgálás. A kiszolgálásról annyit, hogy a pincérek extragondosak a nagy borravaló reményében. A tegnapi pincérlány már kicsit túl gondos is volt, szinte már az ölembe ült és kétprcenként jött oda megkérdezni, hogy milyen az innivaló (előtte kifejtette, hogy miért volt remek választás a limonádé), finom-e a kaja, miért nem eszem desszertet, elégedettek vagyunk-e a dolgokkal, ennyi meg ennyi perc múlva itt az étel, párszor megkérdezte, hogy jól telik-e a napunk, stb. Rom már majdnem a fejére nyomta a ketchuposdoboz tartalmát. Tényleg kicsit idegesítő volt.

A lista

Listát írni jó. Én személy szerint mindenféle listát örömmel gyártok (és néha már kényszeresen is, de ez más téma): bevásárlólistát, listát a helyekről ahol jártam, bakancslistát (tudjátok-e, hogy mi az?), listát a tennivalókról, esküvői vendéglistát (bár erre mostanában nem lesz szükség). Azt hittem, profi vagyok a témában, de nem, merthogy a bébicuccok-lista kifogott rajtam!! Persze a neten lehet találni egy rakás adatot azokról a dolgokról, amit be kell szerezni, de én valahogy így sem tudok kiigazodni. Milyen méret kell, miből hány darab (hát ez a legnagyobb dilemma: a ruhakérdés), milyen babakocsi, mi legyen használt és mi ne, valóban kell-e az a sterilizáló, vagy elég a lábas/víz megoldás stb.

Na de végülis összeállítottam egyet (nehezebb volt, mint a matek érettségi) és elküldtem jóváhagyásra két "szakértőnek" :) A babakocsi&autós ülés (már csak egy autó kellene) és az ágy szerintem használt lesz, de a többit megvesszük. Még a ruhákat is mert bár én javasoltam, hogy vegyük meg azokat is használtan itteni anyukáktól, vagy legalábbis egy párat, Rom nem nagyon repes az ötlettől: nem szeretné, hogy Áronka idegen babák által összekakilt -és hányt cuccokban töltse élete első hónapjait.

A beszerző körútra vonatkozólag pedig azt javasoltam, hogy mondjuk minden második hétvégén - vagy ahogy alakul - nézzünk be egy-két helyre és vegyünk meg ezt-azt, és akkor egyrészt nem kell mindent egyszerre a szülés előtt két nappal beszerezni, másrészt meg akkor talán eloszlik a összköltség kisebb porciókra és ha nem egyben látjuk az összeget, és akkor talán nem kapunk szívrohamot sem :)

Nem vagyok én lüszijúing

Ma kicsit összecimbiztem a takarítónénivel, Loretával (gyanítom, hogy nem így kell írni/mondani a nevét vagy talán nem is nagyon ez a neve, de mindegy, mert ő meg Karinának hív:) Próbáltam beszéltetni, mert akkor legalább nem énekel filippinó népdalokat meg Abba-slágereket :) De amúgy tényleg érdekelt, kifiaborja. Úgy látom a szívébe zárt, mert mondtam neki, hogy majd én kimosok, ne aggódjon, meg mert megint elfelejtett porzsákot vagy mit hozni a porszívóba és azt hitte mérges leszek, de nem lettem. Hát mit gondol, ki vagyok én, egy elkényeztetett Júing-sarj a szauszforkrencsről? Én örülök, hogy az EA oly kedves és fizet nekünk heti egy takarítást, de nem kell, hogy túlzásba vigye a néni. Amúgy pedig a Fülöp-szigetekről jött ide (a képen igazából nem ő van!), angolul elég mókás a beszélgetés, mert sok mindent nem ért, de jókat nevet mindenen, de tényleg mindenen! "Eldőlt a seprű! HAHAAHAHAAAA!"; "Használhatom a wc-t? Pipilni kell. HIHIHIHIHIHIHIHIII!"

A körzeti orvostól a zabálásig

Szombaton jó sokat mászkáltunk a városban, szereztünk háziorvost is, aki egyben szülész szakorvos is, úgyhogy hurrá. Megvan a kórház is, ahol szülni fogok (úgy néz ki), már nézegettem a szülészeti ismertetőt, eddig szimpatikus a dolog, de majd szerdán több is kiderül, akkor találkozom ugyanis az orvossal.

Szereztünk mobiltelefont is. Elég gáz itt a mobiltelefon- rendszer, mert minél több pénzt próbálnak leakasztani az emberről. Például az is pénzbe kerül neked, ha Te kapsz üzenetet, vagy ha téged hívnak belföldről! A másik ilyen gazság az, hogy külön pénzbe kerül, ha szeretnél hívásjelzést és hangpostát, és alapból sem olcsók már sem az előfizetéses, sem pedig a feltöltős lehetőségek, de hát ez van sajnos.

Írok egy kicsit a tévéről. Azt már talán említettem, hogy nem nagyon tudom, melyik kanadai és melyik az amerikai, kivéve a hírcsatornákat. A lényeg, hogy a különböző magazinműsorokban sokat beszélnek és hangosan, közel a kamerához, szinte a lehelletüket is érezni már. Megy a hatásvadászat nagyon. Az elmúlt hétvége nagy eseménye a Super Bowl-döntő volt, amit közvetítettek is. Sok híresség is nézte a meccset, utána pár napig erről szóltak a műsorok, meg arról, hogy Christina Aguilera kicsit átköltötte a himnusz szövegének egy részét a nagy izgalomban, de aztán nem jött zavarba és elég jól kimagyarázta magát. Azt mondta: "I can only hope that everyone could feel my love for this country and that the true spirit of its anthem still came through." Végülis igaza van, de azért legközelebb párszor átolvashatná a szöveget mielőtt dalra fakad.
Vasárnap egy nagyon hajmeresztő műsort láttunk az USA-ban rendezett gyerekszépségversenyekről. Ezek a fajta versenyek sajnos odaát nagyon nagy népszerűségnek örvendenek. Elég riasztó volt hallani az anyukákat, ahogy nyomatják szegény gyerekeket, és ahogy kenik a hároméves, bikinit viselő kislányukra a barnítókrémet, ami ugyebár még egy felnőtt nőn is megagáz. Csillámpor, tupír, kiló smink, hercegnőruha - mind úgy nézett ki, mintha kábé Medveczky Ilona fejét rátették volna sok kis törpére, akiknek Kiszel Tünde az stylistja. Voltak 1-2 évesek is, akik azt sem tudták miről van szó, és ott sírtak, a szüleik viszont tolták ki őket a színpadra. A műsor egy ilyen dokumentumfilm-szerűség volt arról, hogy ez az egész mekkora bizarr dolog már.

Furcsa, hogy sok a gyógyszerreklám. De nem ám Algoflex-típusú gyógyszerekre kell itt gondolni, hanem keményebb fajtákra, depresszió meg szívbetegségek elleni készítményekre. Ezek az átlagosnál kicsit hosszabb reklámok, mert sok mindent elmondanak, amit amúgy a betegtájékoztatón lehet olvasni. Gondolom itt ez a törvény, vagy nem tudom. De mi a frásznak kell ezt reklámozni? Egy átlagembert nem a reklám kell, hogy rábeszélje a komolyabb betegség ellen szedhető gyógyszerre, hanem az orvos, aki jó esetben tudja, hogy mi a pálya és hogy kinek mit lehet szedni. Nem értem én ezt.

Viszont tök jó, hogy az Oscar gálát idén normális időpontban nézhetem, nem kell fent maradni éjjel, sem pedig az összefoglalót nézni. Tudom, hogy ez hatalmas hír nektek, pláne a blog férfiolvasóinak, de higgyétek el, fontos alaposan megnézni azokat a szép ruhákat, meg hogy ki kivel érkezik, na!

A bejegyzés elején említett nagy mászkálásban elnéztünk egy bútoráruházba, mert most azon gondolkozunk, hogy majd inkább lehet, hogy bútorozatlan lakást kellene bérelnünk és inkább megvenni bele pár dolgot. Van már könyvespolcunk, íróasztal, tv-állvány, szőnyeg meg egy pici kihúzható vendégágy (mondjuk ágynak csak jóindulattal nevezném), és ugye kellene nekünk ágy, egy kanapé meg dohányzóasztal. A bútorozott lakás drágább lenne, és lehet, hogy jobban megérné, ha megvennénk azt a pár dolgot, de ezen még gondolkozunk. Elég drága volt minden, úgyhogy ha a bútorok mellett döntünk, akkor marad a jó öreg IKEA.

Utunk során belebotlottunk egy szimpátiatüntetésbe, persze tudtuk, miről szól az egész, de hogy konkrétan mit kántáltak arabul, azt nem tudom, viszont elég sok ember összegyűlt zászlókkal, transzparensekkel, festett arccal.

Ismét elmentünk a jó kis kajáldába, ahol első hétvégénken is voltunk. Ez egy ilyen amerikai jellegű "diner" hely, olyan, amit a filmekben lehet látni. Marha jó kajákat csinálnak és nem is drága. Az agyontetovált leszbikus pincérnéni már szinte ismerősként köszöntött minket. Én betoltam egy - a testsúlyomnak megfelelő mennyiségű - salátát, amiben volt vagy hatféle zöldség, csíra, meg ilyenek, és sajttal és pirított kenyérdarabokkal volt megszórva. Aztán lecsúszott egy hatalmas adag rántott gomba, végül pedig két darab gofri (itt úgy eszik, hogy ráöntenek valami tejszínes krémszerűséget, meg juharszirupot - nagyon finom!). Persze egy óra elteltével már éhes voltam. Ha így haladok, dupla kórházi ágyon kell szülnöm. Na, azért még nem vészes a helyzet, teljesen normális a terhességi súlyom.

Most, hogy bálnásodom és hamar elfáradok a jövés-menésben, nagyon tudom értékelni a tényt, hogy a velkám csomag részeként a kéthónapos átmeneti lakással együtt egy takarítónőt is kapunk, aki heti egyszer jön. A filippinó hölgy, akinek képtelen voltam megjegyezni a nevét tegnap tette tiszteletét nálunk, itt volt pár órát és csodásan kitakarított mindent, aminek nagyon örültem. Mondjuk bírtam volna, ha közben nem énekli el Phil Collins és az Abba legnagyobb slágereit. Az éneklés mellett beszélt és röhögcsélt is magában. Sajnos nem értettem a nyelvet, amit ilyenkor használt és csak remélni tudom, hogy nem olyanokat mondott, hogy "na, ezek az európai hülyék nem tudják, hogy kell normálisan beletenni a szemeteszsákot a szemetesbe", vagy hogy "a kis ribanc itt mereszti a seggét, ahelyett, hogy eltakarítana maga után". De amúgy kedves volt és vigyorgott végig, a végén meg minden csillogott-villogott, és az a lényeg.

Említettem már, hogy nagyon sok itt a kutya. Majd igyekszem fotót készíteni a szupermarket előtti állapotokról: ugyanis bármikor, amikor elmegyek előtte azt látom, hogy legalább 5-6 kutya van kikötve, gazdáját várva. Ez így nem hangzik érdekesen, de jó kis látvány, na mindegy. Amúgy az ebek is tök relax üzemmódban működnek, nem ugranak egymásnak, elvannak magukban, csóválják a kis farkukat (párat szinte már mosolyogni is láttam) és ezzel szórakoztatják magukat, nem keresik a feszültséget kutyatársaikkal :) Szóval sok a kutya, de kaksit nem látni sehol, mert az emberek felszedik. Mondjuk jobban is teszik, mert kétezer dollárjuk is bánhatja, ha nem teszik. Büntetik továbbá azt is, ha gyalogosként nem a zebrán (vagy a zebrán, de pirosban) mész át, illetve ha eteted a sirályokat vagy bármiféle madarat (remek kis táblájuk is van ezzel kapcsolatban, ami azt magyarázza, hogy ezek a madarak nem háziállatok, úgyhogy mindenki sürgősen felejtse el az etetésüket - egy pár ilyet a Balatonra is ki kellene tenni a kenyérdobáló népségnek).

Van pár hajléktalan is, de nem sok, és nem zavarnak sok vizet. Mindegyik tologatja a kis bevásárlókocsiját fel-alá, vagy üldögél a földön és aprót kunyerál. De a számuk tényleg nagyon elenyésző.

Blame Canada?

És akkor most jöjjön egy hosszabb beszámoló magáról az útról, és a Vancouverről szerzett első benyomásainkról.

Pénteken 5 óra körül indult a gépünk. Csak annyi volt az aggodalmam, hogy hogy fogom bírni 9 és fél órán át egy zárt térben, de végülis nem volt ebből bajom. Sikerült olyan helyet kapnunk, ami valahol a turista és a business osztály között volt: kényelmes üléssel, jó nagy távolsággal az ülések között, hogy az ember lába kényelmesen elférjen, meg ilyenek. Rengeteg film/zene/sorozat közül lehetett választani és vittem egy rakás újságot is. Sajnos aludni nem sikerült, mert kb. a felszállás után fél órával egy csapatnyi angol, akik talán valami konferenciára vagy hasonlóra utazhattak együtt, egészen a leszállásig állva és randalírozva piáltak és üvöltöztek, ami marhára idegesítő volt. Volt egy lány, aki gatyára itta magát és végig rikácsolt, visítva röhögött, és élvezte, hogy az ötvenes kopasz, vörösfejű alkeszok csapják neki a szelet - szintén hangosan. Többször oda akartam menni hozzájuk, hogy csak egyszerűen megmondjam nekik, hogy mostmár kussoljanak be, de Rom nem tartotta jó ötletnek, úgyhogy csak a légikisasszonynak panaszkodtunk. Amúgy csak én meg egy másik nem angol nőci panaszkodott, a többi utas -mind angol- csendben türték a hangzavart. Az utaskísérők amúgy nagyon jó fejek voltak: az egyik lánnyal sokat beszélgettem, kiderült, hogy olasz. Egy srác pedig (aki valójában le sem tagadhatta volna, hogy lány szeretne lenni) folyton a babáról kérdezősködött és azt elemezgette, hogy ha ilyen meg olyan alakú a hasam, akkor ilyen meg olyan nemű gyerekem lesz, de megnyugtattam, hogy már tudjuk, hogy kisfiú.

Megnéztem az Eat Pray Love ("Ízek imák szerelmek" címen megy otthon) című filmet. A film egy bestseller alapján készült, Julia Roberts játszik benne. Utólag nagyon vegyes kritikákat olvastam róla, sok lehúzósat is, de nekem nagyon tetszett, bár talán kicsit túl hosszú volt. Női film, de egyáltalán nem nyálas (mondjuk férfiaknak nem ajánlom), és gyönyörűek benne a képek, jók a párbeszédek és van pár vicces rész is. Próbáltam ide belinkelni, de valamiért nem sikerül, mindegy. A másik film, amit elkezdtem nézni, az a Salt ügynök volt, Angelina Jolie-val. Nem volt rossz, csak elvesztettem a fonalat, mert a bunkók ott üvöltöztek, amit a fülhallgatón át is hallottam, sajnos, meg kezdtem nyűgös is lenni, úgyhogy abbahagytam a filmnézést és inkább a suttyókat néztem nagyon, nagyon, nagyon csúnya arckifejezéssel, hogy hátha észreveszik, de nem. Végül a haragom el-, mi meg leszálltunk és a következő prodzsekt az volt, hogy megszerezzük a bőröndöket, majd pedig a mukavállalási papírokat, hogy beléphessünk az országba. Ez a folyamat kettő órát vett igénybe, mert hatalmas sort állt a bevándorlással foglalkozó asztaloknál, ügyintéző meg 1-2 volt csak. Egy ír srác állt mögöttünk, aki azt mondta, hogy hát ő csak idejött az országba, hogy hátha kap engedélyt, de amúgy azt sem tudja, hogy megy itt a dolog. Ott sajnáltuk, hogy hát nem lesz könnyű dolga, erre fél órával előbb megkapta az engedélyét, mint mi, majd dalolászva elsétált :) Végül minden rendben meglett, úgyhogy kerestünk magunknak egy taxit. A legelső benyomásom a városról ez volt: hatalmas a reptér, hatalmasak az autók, hatalmasak az utak. Furcsa érzés volt egy tök más kontinensen lenni. Minden annyira másnak tűnt, de egyben izgalmasnak, felfedezésre várónak is. Egy turbános szikh ember volt a taxisunk, aki nagyon segítőkész volt. Elmentünk a megadott címre (vagyis oda, ahol az átmeneti szállásunk van március végéig), ahol egy csajszi várt minket, aki elmondta a tudnivalókat a lakással kapcsolatban. Ekkor már az utazás és az időeltolódás miatt olyan szinten zombik voltunk, hogy már a Rom sem tudott megszólalni angolul. A lakás kicsit 70-es évek stílusú, ami miatt puffogtunk egy sort magunkban, de utólag belegondolva szerintem csak a fáradtság tett minket kissé borúlátóvá, meg az, hogy nagyon éhesek voltunk és el kellett mennünk kajáért, miközben csukódtak le a szemeink. Egy török helyről hoztunk magunknak vacsit (és a boltban kiszúrtam, hogy a pulton magyar nevű bor állt!), ami olyan csípős volt, hogy csoda, hogy Áronka még mindig bent van.

Másnap aztán már mindent szebbnek láttunk, bár még mindig kicsit fejberugott állapotban voltunk, és aztán 2-3 napig hajnali 4-5 óra tájban keltünk. A lakás egy huszonvalahány emeletes házban van a tengerparton, a kilátás csodálatos az ablakból - reggel látom a hajókat kimenni a vízre, este meg a sok szép fényt a túlparton, hátrébb meg ott vannak a hegyek, amiknek fehér a csúcsa. Tényleg gyönyörű. A lakás kettőnknek pont megfelelő mértetű: van egy kis fürdőszoba, két tároló rész, meg még egy hatalmas gardrób a hálóban. Van egy tök kényelmes az ágy, egy nagyon pici konyha és egy nagyobb nappali/étkező egyben. Van internet, telefon, az épület aljában medence, jacuzzi, edzőterem. Mosógép a folyóson van, minden emelet lakói osztoznak egyen, amit közösen használnak. Ez tök fura, de ez itt a nagyobb házakban így működik. A tévén csak az "alap" kanadai és amerikai csatornák vannak, ez jelent huszonvalahány csatornát, dehát elég gagyi mind. A hírcsatornák még okésak (van BBC is, Rom nézheti azt, ha honvágya van), de gyanítom, hogy a legtöbb csatorna amerikai - ezekre az jellemző, hogy mindenki üvölt és hadar rajtuk és minden idegesítően hatásvadász. Viszont első este a tévét bekapcsolva egy remek kis program ment Magyarországról, valami utazós műsor. Maga a program mondjuk angol volt, de itt ment a helyi tévében. Jelenleg a fejenként egybőröndnyi cuccunkat használjuk, de ha belegondolok, nem is kell több: itt van minden, ami a konyhába kell, van elég törölköző, ágynemű, más meg nem nagyon kell egyelőre, úgyhogy kényelmesen megvagyunk.

Hétvégén mászkáltunk ide-oda, nézelődtünk, felfedeztük a környéket. Ha beírjátok a Google térképkeresőbe, hogy Vancouver, és ráközelítetek még jobban, akkor kiírja a városrészeket. Mi jelenleg a West Enden lakunk. Szép tengerparti részek vannak itt, egy-két park, a toronyházak mellett vannak kisebb, aranyos társasházak is, és úgy látom, hogy a lakosok nagy része homokos, azt hiszem itt koncentrálódnak. Nagyon sok a kutya is, mondjuk ez az egész városra jellemző, hogy nagy állatbarátok (Rom munkahelyén például ide-oda szaladgálnak napközben a kutyák az irodában és nem zavar senkit). Mindenki sportbuzi, már itt futkorásznak hajnali hatkor a parton, de közben meg nagyon gyakran fűszagot érezni az utcán, úgyhogy a nagy futkosás után lehet, hogy így lazítják el az izmaikat, nem tudom :)

A West End mellett van a Downtown, vagyis maga a belváros, ami nagyon klassz kis nyüzsi hely, sok étteremmel és bolttal - itt mászkáltunk sokat (itt láttam egy magyar édességeket is áruló boltot), illetve elmentünk a másik irányba is a Stanley Parkba, ami hatalmas, de csak egy töredékét láttuk, egy erdős részt, de majd lesz időnk még a maradékot is felfedezni. Rom Burnaby-ban dolgozik, ami Vancouver közvetlen szomszédságában van, de a város részeként is szokták említeni.

Hétfőn reggel a ház előtt várt minket egy nőci, Xentha, akit az ügynökség küldött, amit a Rom munkahelye bízott meg azzal, hogy segítsen nekünk eligazodni Kanada dolgaiban. Nagyon vicces kis nőci volt, jókat beszélgettünk és tényleg hasznosan töltöttük a napot: elmondta az általános dolgokat (lakásbérlési szokások és bérlők jogai; autóvezetés; egyéb közlekedés mikéntje; a város különböző részei, avagy hol mit találunk és hova ne menjünk, mert veszélyes lehet; tudnivalók az egészségügyről stb.), aztán elvitt minket a bankba, ahol egy nagyon kedves kis kínai nőci olyan lelkesedéssel nyitott nekünk bankszámlát, mintha legalább a lottó ötöst készült volna átvenni. Amúgy ez a lelkesedés nagyon jellemző, és tényleg igaz, hogy ezek itt nem felszínesen kedvesek és lelkesek, hanem komolyan érdeklődnek az ember iránt. De lehet, hogy Jing is csak elfüstölt valamit, mielőtt fogadott volna minket, nem tudom :). A bankozás után Xentha elvitt minket TAJ számot csináltatni. Beparkolt a roki helyre, majd kitett egy cédulát, hogy terhes nővel van, úgyhogy szerinte ez feljogosít minket arra, hogy ott parkoljunk :) Sokat vártunk, de maga a dolog kb. 2 perc alatt el lett intézve: útlevél, anyja neve, apja neve, lakcím, telefonszám, viszlát, ennyi. Kaja után ide-oda mentünk a városban kocsival, hogy kicsit megismerjük, mi hol van. Nagyon sok helyet láttunk - volt pár nagyon szürke rész, és volt pár nagyon szép is. Megnéztünk két lakást is, mondjuk mind a kettő Burnaby-ban volt, ahova eleve nem szeretnénk menni, mert azt hallottuk, hogy nem valami izgalmas hely és nem is túl szép, dehát az ügynökség már leszervezte a dolgot, úgyhogy gondoltuk, hogy végülis nem veszítünk semmit azzal, ha megnézzük őket. Az első lakásban egy szigorú ír néni fogadott minket, aki megkérdezte, hogy miért kell két hálószoba, amikor csak ketten vagyunk (majd ránézett a nagy hasamra), a másikban pedig egy Ali nevű mosolygós fickó volt a főbérlő, aki nagyon kedves volt, dehát nem fogunk odaköltözni. Maga a lakás aranyos volt, de egyrészt tényleg nem Burnaby-ban szeretnénk lakni, másrészt fura lenne, hogy a főbérlő ott lakik fölöttünk: ugyanabban a házban, csak másik lakásban. De amúgy nem vagyunk elkésve semmivel, nyugodtan lehet nézni a hirdetéseket, van időnk.

Utazási előkészületek

Szokásomtól eltérően most nem izgultam az utazás miatt, aludni is tudtam, és nem kezdtem el már 1-2 héttel az indulási időpont előtt pakolászni! Totál nyugodt voltam mindennel kapcsolatban, ezt szegény Romról nem nagyon lehetett elmondani...

Január elejéig Budapesten voltam, Rom is becsatlakozott, majd együtt jöttünk vissza Londonba. Még dolgoztam, ameddig lehetett, és kényelmesen el tudtam intézni a dolgaimat is. Az utolsó hétvégén Londonba kocsikázott Adam és Natalie a kedvünkért, ugyanis szerveztünk magunknak egy kis búcsúkocsmázást. Ott volt Stephanie, Simon, Heather, Damien, Oscar, Dizzy és Philip is eljött Oxfordból Emmával, a hugával, és Merryllel. Nagyon jól sikerült az este, mondjuk én hamarabb leléptem, mert nagyon álmos voltam, és mert már untam, hogy csak vizet és narancslét ihatok. A többiek egy idő után már eléggé mellényreszabottak voltak és páran a randalírozást a lakásunkban folytatták, amire felébredtem (pedig Rom -kicsit már nem józanon- üvöltve kérte a vendégeket, hogy halkan beszélgessenek, mert alszom), de nem bántam, mert jól elvoltunk, jókat röhögtem, és próbáltam őket mindenféle hülyeséggel kínálni, amiről tudtam, hogy nem vihetjük magunkkal, de amit nem is volt szivem kidobni. Erre a hétvégére esett amúgy Natalie szülinapja is (lsd. csokitorta a képen, amit én készítettem, és amire nagyon büszke voltam), amit még a mulatságot megelőző este ünnepeltünk meg a La Nonna nevű olasz étteremben, ami fantasztikus egy hely: már belépéskor végigtapiztak minket az olaszok és úgy viselkedtek velünk, mintha legalább unokatestvérek lennénk (nem lepődtem volna meg azon sem, ha vérszerződést kötnek velünk még a kabát levétele előtt); a kaja nagyon finom volt; a pincérek segítőkészek és viccesek voltak, és valamelyik meghallotta, hogy Natalie-nak szülinapja van, ezért a desszerbe gyertyát tettek, előkapták a dudát, beraktak egy happy birthday-dalt, és az egész pincérsereg, a menedzser meg mindenki odavonatozott az asztalhoz, hogy felköszöntse az ünnepeltet. A baj csak az volt, hogy Natalie ebből semmit nem érzékelt, mivel épp kint cigizett, úgyhogy miután bejött, még egyszer elő kellett adniuk a műsort, de ez cseppet sem zavarta őket. Miután mind végigcsókolták Natalie-t és mi pedig jó sok borravalót hagytunk nekik, elindultunk hazafele és még betértünk egy ausztrál bárba, ami nem volt túl kellemes élmény. Voltam már ott, de egész másként látja az ember a helyet, amikor már ivott egy-két cidert, és másképp, amikor terhes és csak a vizet vedelheti, miközben az utódja vadul rugdossa belülről, mert nem tetszik szegénynek a nagyon hangos, dübörgő zene. Tökre megsajnáltam szegényt, úgyhogy el is húztunk a helyről egy ital után.

Szóval az utolsó hétvége jól sikerült, elintéztünk mindent, és utazás előtt két nappal a cuccainkat is elvitték a költöztetők. Kicsit gondolkodni kellett, hogy mit hova tegyünk, mert volt ugyebár a bőröndünk, amit vittünk magunkkal, valamint egy plusz, repülőre szánt adag, és egy harmadik kupac azoknak a cuccoknak, amiket hajóval vittek a célállomásra. Voltak mindenféle megkötések, hogy miket lehet a repülőgépes rakományba tenni és miket a hajóra. Például tilos a repülőre szánt dobozokba nyomtatót tenni patronostul; növényt; olyan cipőt, biciklit, kerti eszközt, vagy hasonló jellegű dolgot, ami előzőleg nagy mennyiségű földdel érintkezett; fűszert; bármiféle ételt vagy italt; elemet. Három pasi jött dobozolni, nagyon profin csinálták a dolgukat és hamar megvoltak mindennel. Közben pedig kérésemre azzal szórakoztattak minket, hogy elmesélték, mik voltak a legfurább dolgok, amiket eddigi munkájuk során pakolniuk kellett (asztal nagyságú, régi könyvek; többszázezer font értékű hegedű stb.), meg hogy milyen híres embereknek segítettek (Margaret Szecsör - sosem tudom, hogy kell leírni a nevét; a monthy pythonos Eric Idle; a rendező Guy Richie, aki egyben Madonna exférje is; meg mindenféle focisták, akiket én nem ismerek, de állítólag híresek). Az indulás napján Ros és John (Rom szülei) jöttek segíteni pakolni (és egyben rájuk is sóztunk pár táskányi cuccot, amit nem akartunk vagy nem tudtunk magunkkal vinni), és ki is vittek minket a reptérre.

Pedig nem is teher

Az előző bejegyzésem óta körülbelül négy hónap telt el, és elég sok minden történt. A legnagyobb és legfontosabb történés Áronka :) Valószínűleg már az utóbbi bejegyzésben említett esküvő alatt is már az albérlőm volt, csak még nem tudtam róla. Így utólag is elnézést kérek tőle a vodka-nurofen-bor kombó miatt.

Áronkáról annyit lehet tudni egyelőre, hogy már most nagyon szeretem, ő pedig a rugdosást szereti, továbbá az olivabogyót, és gyakran követel ételt. Úgy 2 óránként vagyok éhes általában. Tegnap modjuk a nagy adag saláta-sültkrumpli-csirkemell vacsora után kb. 20 perccel már csúszott a négy darab piritós lefele a torkomon, de hát ez van, ha éhes az ember lánya, akkor enni kell. A terhesség elején nem tudtam, hogy mit gondoljak az angol terhesgondozásról, mert olyan véleményeket olvastam, hogy hát nem nagyon foglalkoznak az emberrel. Jó, igaz, hogy a 13. hétig rám se néztek, de talán nem is baj. Utána sem vitték túlzásba, pl. nem volt belső vizsgálat sem az elején (nem mintha nekem az bármikor is hiányozna). De nem érzem, hogy el lettem volna hagyagolva, mert végülis volt 2 ultrahang, kedves szavak, alaposan kikérdezgettek mindenről, megnézték a családi egészségügyi hátteret, meg ilyesmit, elmondták, mit egyek, mit ne, mikor mit érezhetek, meg ilyenek, plusz még kérdeztek pár dolgot, ami először furcsának tűnt (pl. beleegyezünk-e szükség esetén a vérátömlesztésbe, van-e rokoni kapcsolat Rom és köztem, milyen vallásúak vagyunk, drogozom-e stb.). A két ultrahangon kívül még volt egy vérvétel, meg 2-3 randi a midwife-fal (védőnő/bába-féleség, ők vezetik le Angliában a szülést, illetve az újszülöttet is látogatják), meg most mielőtt utaztunk, el kellett mennem a körzeti orvoshoz is. Minden egyes találkozó alkalmával megnézték a fehérjeszintet (azt hiszem) a vizeletben, és megmérték a vérnyomást. Súlyt csak egyszer mértek, lehet, hogy utána csak ránézés alapján mérik, és aki nagyon bálna, arra rászólnak, nem tudom. A körzeti doki néni megtapogatta a hasam, megnézte, hogy fekszik Áron, és meghallgattuk a szívét (Áronét, nem a dokinéniét, az nem érdekelt), közben rugott is párat (Áron, nem a dokinéni, mert neki visszarúgtam volna), úgyhogy azt is hallhattuk, jó volt!

Az egyetlen kellemetlenség a kombinált teszt eredménye volt, amivel a Down-kórt nézik. Nem lett jó az eredmény, ezért tanácsolták, hogy csináltassunk egy méhlepény-mintavételt, ami alapján biztosan megmondják, beteg-e a bébi vagy sem. A vizsgálat nem veszélytelen, meg ugye izgultunk is sokat, úgyhogy nem volt kellemes az a pár nap, de amikor megtudtuk, hogy nem kell aggódnunk, akkor mindenki lenyugodott.

Az első 3-4 hónapban nem voltam valami jól - legszívesebben folyton csak aludtam volna, ingerlékeny voltam és folyton hányingerem volt meg szédültem is, szóval csak a szokásos tünetek. Szerencsére viszont a hányás rész az teljesen kimaradt. Ahogy azt már említettem, az olivabogyót kívántam egy időben nagyon, de teljesen rá voltam állva a citrusfélékre is - limonádét vedeltem és tömtem az arcomba a narancsot. A hústól egy ideig kifejezetten undorodtam, de egy sima csirkemellből készült ételt nem voltam képes megenni, valamint a boltban a nagybevásárlások alkalmával a húsospultra rá sem bírtam nézni. Egyszer kívántam meg eszeveszettül a sült krumplit, máskor meg a nudlira voltam rágerjedve - ez utóbbiból be is gyúrtam egy jó nagy adagot - kapott belőle Julika és Zituka is - pont akkor voltak itt nálam látogatóban októberben.

A lelki része a dolognak furcsa volt - ahogy már mondtam, az elején elég rapszódikus hangulatváltozásaim voltak, mostmár kiegyensúlyozottnak érzem magam. Volt, hogy egy reklámon vagy egy Jóbarátok-jeleneten is elsírtam magam :D Ezen az állapoton az otthoni történések sem segítettek persze, sőt.

Ennyit az elmúlt időszakról, nem sokára írok Vancouverről is, ahova néhány napja érkeztünk meg!