Amikor legutobb irtam, mar mindenki tukon ult, hogy Aron mikor szuletik meg vegre. Hat, jelentem, megszuletett, pont harom hettel ezelott, ugyhogy igencsak itt az ideje, hogy leirjam, mi es hogyan tortent a nagy napon es azota!
Ugyebar majus 30. lett vegulis az idopont, amikorra ki lettem irva (hogy szepen fogalmazzak). A datum kornyeken el kellett mennem ketszer is magzati szivhang-vizsgalatra, es egyszer egy ultrahangra is. Junius tizedikere mondtak, hogy ha addig nem jon Aron, akkor meginditjak a szulest. Nyolcadikan meg a fent emlitett vizsgalatok egyiken voltam, ahol egy nagyon aranyos es lelkiismeretes del-afrikai akcentussal beszelo neni vizsgalgatott es vegul azt mondta, hogy hat 10-en elegge telthaz lesz, hivjam fel oket inkabb 9-en koran reggel, es akkor majd kiderul, hogy mehetek-e akar mar aznap a korhazba. Ezen rendesen bepanikoltam, pedig csak egy nap elteresrol volt szo. Termeszetesen a hazi praktikak nem mukodtek, amiket meg a junius 9-e elotti napokban probaltam, pedig nagyon sokmindent bevetettem: ananasz, tonik (ez a ket dolog allitolag kinintartalma miatt segithet), seta, indiai kaja (tobbszor is), stb. Szegeny anyosomek harom hetre jottek, hogy majd unokaznak es segitenek a baba korul, erre vegul csak harom napot tolthettek el vele itthon. Igy is jol jot a segitseg, jo volt, hogy foznek rank es segitenek a hazimunkaban es jo volt latni, ahogy Rom orul, hogy itt van a csaladja. Persze voltak kisebb feszultsegek, mert engem neha alig lehetett leloni: folyton takaritani meg segiteni akartam. Nehezen viseltem, hogy csak uljek felpolcolt labbal, pedig tenyleg korlatozva voltam a mozgasban es nem ereztem jol magam, de megis olyan nehezemre esett egy helyben ulni, varni es a haromszorosara megdagadt labfejemet bamulni.
Szoval 8-an este mar nagy volt az izgalom, hogy akkor masnap kell-e menni a korhazba. Es itt kezdodott a rank jellemzo szerencsetlensegsorozat, amire mostmar persze vidaman tekintunk vissza :) Minden azzal kezdodott, hogy Romnak sikerult ledobnia a telefonjat a 12. emeletrol, az ablakunkbol ,keso este. Aztan a vaksotetben egy hatalmas bokorban sikerult megtalalni a maradvanyokat es szerencsere sikerult megmenteni a kartyat a rajta levo informaciokkal, de masnap igy is kellett mennie venni egy uj telefont, ami ugyebar hasznos tud lenni, amikor az ember neje epp szulni keszul. Szoval masnap megtudtuk, hogy be kell mennunk valamikor delutan, ugyhogy bepakoltunk (bar sejtettuk, hogy nem tortenik pikk-pakk meg a dolog, hanem valoszinuleg hazakuldenek minket varni a fajasokra), es elindultunk a korhazba. Rose es John is jott velunk egy darabig, mert aznap delelott elmentek megnezni a Chinese Gardent, hiszen nem lett volna sok ertelme velunk jonniuk akkor meg. A del-afrikai neni mar vart, lefektetett egy agyra es megvizsgalt, ami meg rendben volt, de maga a meginditas nagyon fajt. Zselevel tortent a dolog es elotte is meg utana is fekudnom kellett, hogy megfigyeljek, vannak-e osszehuzodasok es hogy milyen Aron szivhangja. Jo sok osszehuzodas volt, de nem nagyon ereztem semmit, amikor meg mar igen, az nagyon enyhe gorcs volt csak. Aztan leszedtek a geprol es elkuldtek setalni es azt mondtak, figyeljem, hogy vannak-e fajasok. Nem voltak, ugyhogy hazakuldtek es ellattak mindenfele infoval, hogy mikor kell visszamenni meg ilyenek. Na, es innen kezdodott a moka, otthon ugyanis elozoleg valami csotores volt, egy csomo emelet meg lakas elazott. A viz szerencsere megallt par centire az ajtonk elott, de olyan rossz volt a helyzet, hogy meg mindig megy a dolgok rendbehozatala, az azott falak, szonyeg stb. rendbetetele. A dolog igy is erintett minket, mert nem volt csapviz, illetve a wc-t sem lehetett lehuzni egy ideig. Ez a viznelkuliseg ugyebar minden vajudo no alma. Rom es John elmentek a Safeway-be feltankolni hatalmas vizespalackokkal, en meg addig itthon figyeltem magam anyosom segitsegevel. Elkezdodtek a fajasok, de meg nem voltak durvak, viszont kezdtek rendszeresse valni. A fiuk akkor meg sehol nem voltak, aztan miutan megerkeztek John itt maradt es Ros lement valamit segiteni a Romnak. Ekkor volt az, hogy beriasztott a tuzjelzo (az egesz epuletben). Ilyenkor az van ugyebar, hogy le kell menni a foldszintre (lepcsozve, mert a lift nem mukodik) es az epulet elott kell varni, hogy megtudja az ember, hogy mi van. Az elmult honapokban volt par teves riasztas, persze ez is az volt. Igen remek volt 12 emeletet letiplizni, egyre surusodo fajasokkal az alhasamban. Rom es Ros eppen a liftben voltak az eset idejen, ahol Ros kapott egy kisebb panikrohamot. Rom ugy irta le a jelenetet, hogy anyukaja panikolasat egy ilyen szumopoz felvetele kiserte, mintegy keszenletbe helyezve magat minden eshetosegre. Ez nagyon elottem van :)
Aztan valahogy mindenki megtalalta a masikat es mivel a lift nem mukodott, nekem meg nem volt erom visszamaszni 12 emeletet, elmentunk a sarki kavezoba. Ekkor mar nagyon-nagyon nyugos voltam es karomkodtam ossze-vissza es mindenkit es mindent utaltam, a fajasok meg ezutan persze egyre csak erosodtek. A figyelmemet sem a remek shake, sem pedig a Metro ujsag nem tudta elterelni a szulesrol es az aggodasrol, hogy mikor es mi var ram. Egy ido utan, amikor mar ujra mukodott a lift, visszamentunk es en meg otthon vergodtem egy kicsit, aztan este visszamentunk a korhazba. Ekkor meg azert teljesen magamnal voltam, de azert mar fajt, de nem elviselhetetlenul. A szuleszet ajtaja zarva volt, be kellett nekik csengetni telefonon. Mondtam nekik, hogy hallo, jo estet, assszem szulok. Mondtak, oke, jojjon csak. Lefektettek egy agyra az "assessment room" nevet viselo helyre, ahol volt mellettem a fuggonyon tul meg egy no. Az elmondottakbol itelve kb. o is olyan allapotban volt, mint en, ot benttartottak. Jo sokaig voltunk bent. Egy nagyon aranyos noverke felrakott a gepre es sokat beszelgetett velunk arrol, hogy hogy tetszik Kanada meg ilyenek. En akkor meg tok nyugodt voltam. Aztan jott egy medika vagy rezidens vagy ki, aki megprobalt megvizsgalni, hogy lassa, hogy allunk. Ez nem sikerult neki, ugyhogy hivtak az ugyeletes orvost, Dr. Brownt, aki egy idosebb, halal nyugodt noci volt. Szoval kiderult, hogy meg nagyon az elejen vagyok, bar mar azert elegge fajt addigra. Adtak egy kis morfiumot, amitol kellemesen belazultam, aztan hazakuldtek, mondvan, hogy telthaz van es meg ugysem fogok mostanaban szulni. Ez kicsit erzekenyen erintett, mert nem nagyon ereztem erot magamban ahhoz, hogy hazamasszak, meg mert a korhazban azert nagyobb biztonsagban ereztem volna magam, dehat nem volt mit tenni. Itthon mar egeszen furcsa allapotban voltam, elcsendesedtem es probaltam a fajdalommal megkuzdeni. Rom szulei es Rom itt ultek korulottem, segiteni nem nagyon tudtak. En csak vergodtem ebben a furcsa morfiumos allapotban, furcsa volt ez a kettosseg. Parszor felhivtuk a korhazat a kerdeseinkkel, pl. Nem voltunk benne biztosak, hogy elment-e a magzatviz, vagy szivasgott, vagy hogy tortent-e valami egyaltalan. Aztan -talan- ejjel ketto fele (nem tudom pontosan, mert teljesen elvesztettem az idoerzekelesemet) mar nagyon szenvedtem es mondtam a Romnak, hogy menjunk vissza – bar erot nem ereztem magamban, es mire a kocsihoz ertunk, mar nem tudtam beszallni sem, annyira szenvedtem. Emlekszem, hogy a vizes emberek az uton dolgoztak es csak neztek, hogy mi van es segiteni akartak valahogy. Akkor en mar sirtam, az autout pedig, ami kb. 15 perces volt, egy orokkevalosagnak tunt. Konkretan vergodtem, Rom meg szaguldott ezerrel, meg jo, hogy nem volt senki az utakon. Leparkoltunk a korhaz aljaban es en arra gondoltam, vajon hogy fogok eljutni a liftig gyalog. Aztan kiderult, hogy odaig sehogy, merthogy le van zarva ejjelente. Igy fel kellett mennunk a fold felszinere ott, ahol az autok jonnek-mennek le-fel a parkolobol... persze ez is nagyon hianyzott nekem epp akkor. Megkerulve az egesz epuletet, az ER oldalarol tudtunk csak bemenni a korhazba, de nekem tobbszor meg kellett allnom, Romba kapaszkodtam es ossze-vissza beszeltem, azt hiszem. Menni mar nem nagyon tudtam, igy nagy nehezen szereztunk egy tolokocsit, ami persze ermevel mukodott csak... aztan a szuleszetre feljutni sem volt egyszeru, mert ilyen nagy ajtokon kellett atmenni – olyanokon, amiken ejjel csak a korhazi dolgozok tudnak atjutni a kartyajuk segitsegevel, ugyhogy varnunk kellett egy takaritora, hogy atengedjen minket, aztan meg Rom szaguldott velem tovabb a lifthez. A liftrendszer is eleg erdekes volt a korhazban, a lift minden emeletre fel –es lement, csak arra nem, ahova akartuk, de vegul ez is megoldodott, csak mar olyan erzes volt, hogy mindig jon valami akadaly es soha nem fogunk a celallomasra jutni. Hogy hogyan erkeztunk meg a szuleszetre, kivel beszeltunk, stb. az mar homalyos. A kovetkezo emlekem az, hogy megint az "assessment roomban" fekszem, jobb oldalamon Rom, bal oldalamon a mar emlitett medika vagy rezidens vagy ki, es a noverkek. Nem tudom, hogy itt mennyi idot toltottem el, de azt tudom, hogy itt ertek a legnagyobb, leirhatatlanul eros fajdalmak. Ugy uvoltottem, mint egy sakal. Rom azota is emlegeti a dolgot. En mar csak azt ereztem, hogy nyomnom kell, de a noverkek mondtak, hogy azt semmi esetre sem szabad. Ekkor mar az epiduralistol kezdve a csaszaron at mindenert, amit amugy azelott sosem akartam volna, uvoltottem es nyaggattam a noverkeket, hogy hol a feneben van az orvos – ot epp akkor hivtak telefonon, hogy megbeszeljek, mi legyen. A medika/rezidens megvizsgalt, kozolte, hogy hat meg mindig csak 2 centire vagyok kitagulva, ugyhogy teljesitette a fajdalomcsillapitasra vonatkozo kivansagomat es nyomott meg egy nagy adag morfiumot. Probaltak gazt is adni, de attol szornyu hanyingerem lett. Igenam, de az volt a gond, hogy kozben meg jott egy idosebb noverke, az is megvizsgalt, o pedig azt mondta, hogy ez bizony tokre nem ketto, hanem 10 centimeter, ugyhogy valamit felrenezett a medika elozoleg. Neztek egymasra butan, majd rohantak velem a szuloszobara. Persze a morfiumot ennel a stacional mar nem lett volna szabad beadni. En itt mar teljesen komas voltam. A kitolas meg a vegen a muvelet, amivel vegul kiszedtek Aront egyutt 3.5 (!!!) oran at tartott es emlekszem, hogy a vegere tele volt a szoba emberekkel, szinte mozdulni nem lehetett. Az elejen csak harman voltak bent, plusz Rom. O nagyon hosiesen viselte az egeszet, a tizenvalahany ora alatt vegig allt szegenyke. Itt en mar a fajdalomra nem emlekszem, csak arra, hogy par percenkent jottek a fajasok, es azzal egyutt tolni kellett es amikor igy tettem, akkor nagyon tudtam koncentralni, szamolni, angolul beszelni es minden eromet beleadni, aztan ahogy abbamaradt egy nyomas, azonnal elaludtam arra a par percre, majd rendszerint a sajat horkolasomra ebredtem, es arra, hogy mindenki nez, es csendben var. Nagyon furcsa volt a legkor meg ahogy felfogtam a dolgokat a morfium es a faradtsag, almossag hatasara. A sokadik ora vegere Aron szivhangjaval lett valami gond, mert elfaradt es mar en is kesz voltam, ugyhogy az orvos azt mondta, hogy vagy fogoval, vagy csaszarral, de ki kell szedni a babat. Akkor jott ket orvos, Stephanie meg Nancy, Emlekszem, hogy Stephanie-nak egy szines, a gyereke altal keszitett nyaklanc logott a nyakaban es meg el is kezdtem rola beszelgetni vele a szules kozben :). Mindenki nonemu volt amugy. Megerkezett az altatoorvos is, aki benyomta az epiduralist. Aztan mar nem ereztem semmit, es amikor szoltak, nyomtam. Vagni is kellett sajnos, meg jott a fogo. Szoval minden volt ezen a szulesen, amirol a terhesseg alatt ugy gondoltam, hogy egyaltalan nem akarom majd, dehat igy alakult, es az a lenyeg, hogy Aron tokeletesen egeszsegesen, 9-es APGAR-ral vegul megszuletett, 2011. junius 10-en, vancouveri ido szerint reggel 9 ora 32 perckor. Sulya 3770 gramm volt, hossza pedig 54 centimeter. Amikor kivettek, akkor nem sirt fel rogton, es ettol persze nagyon megijedtunk. Nem is tettek ram, hanem elvittek a sarokba megnezni, hogy mi a helyzet vele, de nem sokara hoztak is hozzam a kis cuki sapival a fejen es megvolt a nagy talalkozas. Kozben engem varrtak, meg gondolom a lepeny is kijott – erre a muveletre nem emlekszem, csak arra, hogy utolag mondtam a novernek, hogy hol a lepeny, meg akartam nezni :). Azt mondta, ha gondolom, megkeresheti es visszahozhatja :), de aztan ez valamiert elmaradt. Sebaj. Akkor nagyjabol kiurult a szoba, de Dr. Brown meg a nyugodt kis hangjan levagott nekem egy nagyon hosszunak tuno kiseloadast arrol, hogy mi a helyzet es hogy hogy fogom erezni magam a szules utan, mi tortenik majd stb. En ebbol a nagymonologbol csak arra az egyre emlekszem, amikor azt mondta, hogy sokaig ugy erezhetem, mintha egy ananaszon ulnek. Tobbre tenyleg nem emlekszem, konkretan elaludtam, mikozben beszelt, aztan feladta es elment :). Hogy ezutan mik tortentek, az mar kicsit homalyos. Tudom, hogy a noverkevel beszelgettem, hogy a Rom is leult Aronnal a sarokba es a mellkasara tettek, meg hogy Ancsival beszeltem telefonon, de hogy mit, az nincs meg, bar ez mar aznap kesobb volt. Ugyanabban a szobaban maradtunk a hatralevo idoben, ami nagyon klassz volt, mert egyagyas volt es Rom is ott alhatott – volt a sarokban egy kinyithato fotel. Kaptam kajat (a korhazi kaja itt is jo szar), mindegyik etkezeshez megitattak velem egy csomo tejet. A noverkek valtottak egymast, mind nagyon segitokesz volt, es mindig bejottek bemutatkozni egy-egy valtasnal. Gyakran csekkoltak, hogy jol vagyunk-e: kerdezgettek, tanacsokat adtak, mindig megmertek a baba lazat es az enyemet (nem volt) stb. Nagyon sokat tanultam toluk es nagyon jo erzes volt, hogy foglalkoznak az emberrel. Ket napig voltam a korhazban, vasarnap delutan mentunk haza. Rom szulei tobbszor bejottek meglatogatni, teljesen odavoltak Aronkaert. A bebike “cluster feeding”-be kezdett, ami azt jelenti, hogy nem 2-3 orankent kelt fel enni, hanem kb. orankent ert enni. a szules masnapjara amugy mar tok jol voltam, a sebem sem volt veszes. Ereztem, de nem mondanam, hogy hu, de fajt. A kateterrel meg egy napig bohockodnom kellett, de mas kenyelmetlenseg nem volt. A szoptatas is ment, persze nem rogton tokeletesen, de nem panaszkodom, mert szerencsere Aron is evett rendesen, azota pedig minden tokeletesen mukodik es annyi tejem van, hogy a szoptatosparnatol a babaig mar minden ragad :).
Ottletunk soran volt egy hallasvizsgalat, vert vettek a sarkabol, es mielott hazajottunk kellett egy bilirubin-vizsgalat is, mert icipicit besargult a draga. Ezen en jol beparaztam, elkezdtuk neki adni a D vitamint es tovabbra is etettem, hogy kiuruljon belole a bilirubin. Rendbe is jot par nap alatt. Meg az indulas elott bejott hozzank egy community health nurse, ami kb. a vedononek felel meg. Azt mondta, hogy otthon, mar masnap fel fog keresni egy helyi vedono, hogy megtudja, hogy vagyunk es hogy szervezzen egy latogatast. A noci azt is mondta, hogy tudja, hogy nem nagyon ismerunk senkit Vancouverben, ezert ajanlott ezt-azt, ami jol johet, beszelt kulonbozo foglalkozasokrol, kozossegekrol. Ennek nagyon orultem.
Arontol mindenki el volt ajulva, hogy milyen gyonyoru kisbaba :). A noverkek meg a recepciosok total odavoltak tole, mi meg buszken mutogattuk mindenkinek. A hazajovetel siman ment. Aronka becsuccsent az autosulesbe a robotos szerkojaban meg a liverpoolos sapekjaban es vegigaludta az egesz hazautat. En persze aggodtam minden miatt – eri-e napfeny, nincs-e melege, nem fazik-e... Ez az aggodas azota is tart... es gyanitom, hogy nem is nagyon fog alabbhagyni az elkovetkezo evtizedekben!
Itthon Noddy es Danger vart minket (ennek a ket nevnek a tortenete az alabbi: Ros nem akarja magat grandma-nak hivni, mert hogy az milyen nyanyas, ezert ragaszkodott hozza, hogy a jo kis hangzasu magyar “nagyi” legyen. Persze kiejteni nem tudjak, csak ugy, hogy “nodi”, igy lett belole Noddy. A Danger pedig onnan jon, hogy John “Da”-nak akarja majd hivatni magat, ahogy az o apja is hivatta magat anno. Ez naluk olyan volt, mint pl. nalunk otthon a Tata, hogy nem elterjedt a hasznalata, inkabb kulonleges a csalad szamara. Persze Rom rogton ravagta, hogy ez akar a Danger roviditese is lehet :).
Mostmar lassan egy honap is eltelt a szuletes ota!
