Blame Canada?

És akkor most jöjjön egy hosszabb beszámoló magáról az útról, és a Vancouverről szerzett első benyomásainkról.

Pénteken 5 óra körül indult a gépünk. Csak annyi volt az aggodalmam, hogy hogy fogom bírni 9 és fél órán át egy zárt térben, de végülis nem volt ebből bajom. Sikerült olyan helyet kapnunk, ami valahol a turista és a business osztály között volt: kényelmes üléssel, jó nagy távolsággal az ülések között, hogy az ember lába kényelmesen elférjen, meg ilyenek. Rengeteg film/zene/sorozat közül lehetett választani és vittem egy rakás újságot is. Sajnos aludni nem sikerült, mert kb. a felszállás után fél órával egy csapatnyi angol, akik talán valami konferenciára vagy hasonlóra utazhattak együtt, egészen a leszállásig állva és randalírozva piáltak és üvöltöztek, ami marhára idegesítő volt. Volt egy lány, aki gatyára itta magát és végig rikácsolt, visítva röhögött, és élvezte, hogy az ötvenes kopasz, vörösfejű alkeszok csapják neki a szelet - szintén hangosan. Többször oda akartam menni hozzájuk, hogy csak egyszerűen megmondjam nekik, hogy mostmár kussoljanak be, de Rom nem tartotta jó ötletnek, úgyhogy csak a légikisasszonynak panaszkodtunk. Amúgy csak én meg egy másik nem angol nőci panaszkodott, a többi utas -mind angol- csendben türték a hangzavart. Az utaskísérők amúgy nagyon jó fejek voltak: az egyik lánnyal sokat beszélgettem, kiderült, hogy olasz. Egy srác pedig (aki valójában le sem tagadhatta volna, hogy lány szeretne lenni) folyton a babáról kérdezősködött és azt elemezgette, hogy ha ilyen meg olyan alakú a hasam, akkor ilyen meg olyan nemű gyerekem lesz, de megnyugtattam, hogy már tudjuk, hogy kisfiú.

Megnéztem az Eat Pray Love ("Ízek imák szerelmek" címen megy otthon) című filmet. A film egy bestseller alapján készült, Julia Roberts játszik benne. Utólag nagyon vegyes kritikákat olvastam róla, sok lehúzósat is, de nekem nagyon tetszett, bár talán kicsit túl hosszú volt. Női film, de egyáltalán nem nyálas (mondjuk férfiaknak nem ajánlom), és gyönyörűek benne a képek, jók a párbeszédek és van pár vicces rész is. Próbáltam ide belinkelni, de valamiért nem sikerül, mindegy. A másik film, amit elkezdtem nézni, az a Salt ügynök volt, Angelina Jolie-val. Nem volt rossz, csak elvesztettem a fonalat, mert a bunkók ott üvöltöztek, amit a fülhallgatón át is hallottam, sajnos, meg kezdtem nyűgös is lenni, úgyhogy abbahagytam a filmnézést és inkább a suttyókat néztem nagyon, nagyon, nagyon csúnya arckifejezéssel, hogy hátha észreveszik, de nem. Végül a haragom el-, mi meg leszálltunk és a következő prodzsekt az volt, hogy megszerezzük a bőröndöket, majd pedig a mukavállalási papírokat, hogy beléphessünk az országba. Ez a folyamat kettő órát vett igénybe, mert hatalmas sort állt a bevándorlással foglalkozó asztaloknál, ügyintéző meg 1-2 volt csak. Egy ír srác állt mögöttünk, aki azt mondta, hogy hát ő csak idejött az országba, hogy hátha kap engedélyt, de amúgy azt sem tudja, hogy megy itt a dolog. Ott sajnáltuk, hogy hát nem lesz könnyű dolga, erre fél órával előbb megkapta az engedélyét, mint mi, majd dalolászva elsétált :) Végül minden rendben meglett, úgyhogy kerestünk magunknak egy taxit. A legelső benyomásom a városról ez volt: hatalmas a reptér, hatalmasak az autók, hatalmasak az utak. Furcsa érzés volt egy tök más kontinensen lenni. Minden annyira másnak tűnt, de egyben izgalmasnak, felfedezésre várónak is. Egy turbános szikh ember volt a taxisunk, aki nagyon segítőkész volt. Elmentünk a megadott címre (vagyis oda, ahol az átmeneti szállásunk van március végéig), ahol egy csajszi várt minket, aki elmondta a tudnivalókat a lakással kapcsolatban. Ekkor már az utazás és az időeltolódás miatt olyan szinten zombik voltunk, hogy már a Rom sem tudott megszólalni angolul. A lakás kicsit 70-es évek stílusú, ami miatt puffogtunk egy sort magunkban, de utólag belegondolva szerintem csak a fáradtság tett minket kissé borúlátóvá, meg az, hogy nagyon éhesek voltunk és el kellett mennünk kajáért, miközben csukódtak le a szemeink. Egy török helyről hoztunk magunknak vacsit (és a boltban kiszúrtam, hogy a pulton magyar nevű bor állt!), ami olyan csípős volt, hogy csoda, hogy Áronka még mindig bent van.

Másnap aztán már mindent szebbnek láttunk, bár még mindig kicsit fejberugott állapotban voltunk, és aztán 2-3 napig hajnali 4-5 óra tájban keltünk. A lakás egy huszonvalahány emeletes házban van a tengerparton, a kilátás csodálatos az ablakból - reggel látom a hajókat kimenni a vízre, este meg a sok szép fényt a túlparton, hátrébb meg ott vannak a hegyek, amiknek fehér a csúcsa. Tényleg gyönyörű. A lakás kettőnknek pont megfelelő mértetű: van egy kis fürdőszoba, két tároló rész, meg még egy hatalmas gardrób a hálóban. Van egy tök kényelmes az ágy, egy nagyon pici konyha és egy nagyobb nappali/étkező egyben. Van internet, telefon, az épület aljában medence, jacuzzi, edzőterem. Mosógép a folyóson van, minden emelet lakói osztoznak egyen, amit közösen használnak. Ez tök fura, de ez itt a nagyobb házakban így működik. A tévén csak az "alap" kanadai és amerikai csatornák vannak, ez jelent huszonvalahány csatornát, dehát elég gagyi mind. A hírcsatornák még okésak (van BBC is, Rom nézheti azt, ha honvágya van), de gyanítom, hogy a legtöbb csatorna amerikai - ezekre az jellemző, hogy mindenki üvölt és hadar rajtuk és minden idegesítően hatásvadász. Viszont első este a tévét bekapcsolva egy remek kis program ment Magyarországról, valami utazós műsor. Maga a program mondjuk angol volt, de itt ment a helyi tévében. Jelenleg a fejenként egybőröndnyi cuccunkat használjuk, de ha belegondolok, nem is kell több: itt van minden, ami a konyhába kell, van elég törölköző, ágynemű, más meg nem nagyon kell egyelőre, úgyhogy kényelmesen megvagyunk.

Hétvégén mászkáltunk ide-oda, nézelődtünk, felfedeztük a környéket. Ha beírjátok a Google térképkeresőbe, hogy Vancouver, és ráközelítetek még jobban, akkor kiírja a városrészeket. Mi jelenleg a West Enden lakunk. Szép tengerparti részek vannak itt, egy-két park, a toronyházak mellett vannak kisebb, aranyos társasházak is, és úgy látom, hogy a lakosok nagy része homokos, azt hiszem itt koncentrálódnak. Nagyon sok a kutya is, mondjuk ez az egész városra jellemző, hogy nagy állatbarátok (Rom munkahelyén például ide-oda szaladgálnak napközben a kutyák az irodában és nem zavar senkit). Mindenki sportbuzi, már itt futkorásznak hajnali hatkor a parton, de közben meg nagyon gyakran fűszagot érezni az utcán, úgyhogy a nagy futkosás után lehet, hogy így lazítják el az izmaikat, nem tudom :)

A West End mellett van a Downtown, vagyis maga a belváros, ami nagyon klassz kis nyüzsi hely, sok étteremmel és bolttal - itt mászkáltunk sokat (itt láttam egy magyar édességeket is áruló boltot), illetve elmentünk a másik irányba is a Stanley Parkba, ami hatalmas, de csak egy töredékét láttuk, egy erdős részt, de majd lesz időnk még a maradékot is felfedezni. Rom Burnaby-ban dolgozik, ami Vancouver közvetlen szomszédságában van, de a város részeként is szokták említeni.

Hétfőn reggel a ház előtt várt minket egy nőci, Xentha, akit az ügynökség küldött, amit a Rom munkahelye bízott meg azzal, hogy segítsen nekünk eligazodni Kanada dolgaiban. Nagyon vicces kis nőci volt, jókat beszélgettünk és tényleg hasznosan töltöttük a napot: elmondta az általános dolgokat (lakásbérlési szokások és bérlők jogai; autóvezetés; egyéb közlekedés mikéntje; a város különböző részei, avagy hol mit találunk és hova ne menjünk, mert veszélyes lehet; tudnivalók az egészségügyről stb.), aztán elvitt minket a bankba, ahol egy nagyon kedves kis kínai nőci olyan lelkesedéssel nyitott nekünk bankszámlát, mintha legalább a lottó ötöst készült volna átvenni. Amúgy ez a lelkesedés nagyon jellemző, és tényleg igaz, hogy ezek itt nem felszínesen kedvesek és lelkesek, hanem komolyan érdeklődnek az ember iránt. De lehet, hogy Jing is csak elfüstölt valamit, mielőtt fogadott volna minket, nem tudom :). A bankozás után Xentha elvitt minket TAJ számot csináltatni. Beparkolt a roki helyre, majd kitett egy cédulát, hogy terhes nővel van, úgyhogy szerinte ez feljogosít minket arra, hogy ott parkoljunk :) Sokat vártunk, de maga a dolog kb. 2 perc alatt el lett intézve: útlevél, anyja neve, apja neve, lakcím, telefonszám, viszlát, ennyi. Kaja után ide-oda mentünk a városban kocsival, hogy kicsit megismerjük, mi hol van. Nagyon sok helyet láttunk - volt pár nagyon szürke rész, és volt pár nagyon szép is. Megnéztünk két lakást is, mondjuk mind a kettő Burnaby-ban volt, ahova eleve nem szeretnénk menni, mert azt hallottuk, hogy nem valami izgalmas hely és nem is túl szép, dehát az ügynökség már leszervezte a dolgot, úgyhogy gondoltuk, hogy végülis nem veszítünk semmit azzal, ha megnézzük őket. Az első lakásban egy szigorú ír néni fogadott minket, aki megkérdezte, hogy miért kell két hálószoba, amikor csak ketten vagyunk (majd ránézett a nagy hasamra), a másikban pedig egy Ali nevű mosolygós fickó volt a főbérlő, aki nagyon kedves volt, dehát nem fogunk odaköltözni. Maga a lakás aranyos volt, de egyrészt tényleg nem Burnaby-ban szeretnénk lakni, másrészt fura lenne, hogy a főbérlő ott lakik fölöttünk: ugyanabban a házban, csak másik lakásban. De amúgy nem vagyunk elkésve semmivel, nyugodtan lehet nézni a hirdetéseket, van időnk.